Ősi Európai Szellemtudomány 3. Az idő és a Világfa

Az idő egyike a legrégibb koroktól ismert és félreismert jelenségeknek. Az újkőkorszaknak nevezett első civilizáció papnői és papjai az idő természetét helyesen tudták, vagy legalábbis megsejtették a való lényegét.

Az idő és a tér együvé tartozó, spirálisan ciklikus fundamentum

Az őshitűek számára a világ ciklikus, spirális változása egyszerre zajlott térben és téren túl: számukra anyagi és szellemi valóság még együvé tartozott.

Hasonlóképpen a tér és idő sem vált el egymástól: szent tér és szent idő együvé tartozott. Ez akkor is igaz volt, ha a Rendezett világon túlinak számított adott idő és tér!

Később, az ókor során, ahogy az őstudás egyre inkább átalakult, hígult, majd feledésbe merült, az időt és a teret elválasztották egymástól és ezzel szem elől vesztették a lényegét.

Kép forrása

Az idő folyamat, nem pontszerű jelenség

Olyannyira nem értették meg az emberek, hogy a végén már azt állították páran, hogy a kilőtt nyíl nem mozog, vagy Achilles nem érheti utol a teknősbékát.

Az időbeli jelent azóta is hagyományosan pontszerűen képzelik el, Nyugaton és Keleten egyaránt, ám ez tévedés. A pontnak nincs kiterjedése, ezáltal a jelennek se volna.

Az idő ezzel szemben egy folyamat szakasza, azaz van kiterjedése. A jelen önmaga is egy olyan, milliszekundum hosszúságú szakasz, amelyet az emberi tudat kezelni képes.

A pontszerűség hibás feltételezéséből fakadnak alapvető tévedések a keleti és nyugati tanításokban

Ezért mondanak olyat, hogy az anyagi valóság májá, illúzió, hiszen ami változékony, az múlandó, ami múlandó, az nem örökkön való, tehát a léte sem valós.

Itt is látszik tehát, hogy ostobaság a keleti tanokat a kultúra ismerete nélkül átvenni – nyugaton az illúzió, ami nem szilárdan valóságos. Keleten minden az, ami létezik, csupán a meg-nem-nyilvánult valós.

Az idő a változó és változás függvénye

A második tévedés, amibe máig sokan beleesnek, az, hogy idő nem egy különálló jelenség.

Ugyanis nincs idő változás nélkül és nincs változás változó és a változás helye nélkül.

A változás mindig valamilyen állapothoz képest való új, eltérő állapot felvételét jelenti – az idő pedig annak mértéke, milyen hosszan történik az átalakulás.

Egység – különváltság – együvé tartozás

Ahogy az őskor tudattalan, de sejtett egysége tudott, de rosszul ismert különváltsággá vált, majd a jelen korban tudott és jól ismert együvé tartozássá vált, lezárult egy teljes kör.

Az idő és tér se nem azonos, se nem különül el! Ezért beszélünk téridő-kontinuumról, azaz téridő-folytonosságról: tér és idő egymás által létezik, egybefonódva és elválaszthatatlanul.

Éppen úgy, ahogy az anyagot egyszerre jellemzi a halmazállapota (például folyékony) és a hőmérséklete (például 35 °C-os), akként elválaszthatatlan a térbeli (hol) és időbeli (mikor) kiterjedése is az egyes létezőknek.

Elvégre az anyagi valóságon belül bármi létezik, az időben és térben egyszerre kiterjedve teszi: valahol csak valamikor létezhet és valamikor csak valahol létezhet.

Ez akkor is igaz, ha valami csak létezett vagy létezni fog a jelenhez képest, esetleg itt volt vagy itt lesz a helyhez képest, és persze a kettő egyszerre teljesül.

Az lehetetlen, hogy valami itt legyen, de időbeli kiterjedés nélkül – hiszen akkor nem létezik. Az szintén lehetetlen, hogy most legyen (akár pontszerű) térbeli kiterjedés nélkül.

Aki erre azt mondja, hogy a gondolatok vagy érzelmek ilyenek, erősen téved! Az érzelmek a testben vannak jelen időlegesen, tehát a kiterjedésük térben legalább akkora, mint az agy, ami az érzelmeket megjeleníti, és időben annyi, ameddig tartanak.

A gondolatok, mint a neurális hálózat öngerjesztett jelenségei, ugyancsak megtalálhatók az agy bizonyos területein és szintén időhöz kötöttek. Kutatások bizonyítják, hogy az emlékezés is lényegében az egész agy bevonásával zajlik.

Azaz egyszerűen téves az az állítás, hogy az anyagi világon belüli szellemi jelenségek kívül léteznének a téridő kontinuumon! Éppen ellenkezőleg, nagyon is részesei.

Az, hogy az ideák, ötletek, képzetek, egyszóval az információ hogyan létezik, itt írtam részletesebben.

Az idő több, mint dimenzió

Egyes tanítások azt mondják, hogy az idő csak a fizikai valóságunkban létezik, ez azonban a fentiek alapján tévedés. Az anyagin túli (szub- és szuperfizikai) létsíkokon is van változás. Ha van változás, van idő is.

Az idő csupán a változáson túli valóságokban nem létezik semmilyen módon. Közülük kettőről beszélhetek.

Az első az örök mozdulatlanságba fagyott, halott szféra, amely szféra önmaga azonban az időn belül létező zsákdimenzió. Ami belekerül, időn kívülre kerül.

Meghal, a feloldódás lehetősége nélkül. Akár pokolnak is nevezhetnénk, de pontosabb megfogalmazás a hulladéktér vagy zárvány.

Kép forrása

A másik az Őskáosz, amely túl van Léten, téren és időn.

Az Őskáosz olyan a tudat számára, mint egy vak tenger, amelynek csupán ereje és mérhetetlensége sejthető. Minden lehetséges benne de semmi sem biztos. Fogalmak, formák, információ és energia nélküli, tiszta lehetőségi nem-lét.

A formákhoz és oksághoz ragaszkodó tudat számára ezért fekete, vak tenger. Mintha kéz nélkül akarna valaki egy almát kézbe venni.

Az a tudat, ami félreteszi a külső viszonyítási pontokat, amelyben a tiszta Akarat munkálkodik, a fekete szín helyébe kék és arany lép úgy, hogy ugyanakkor fekete is marad.

A multidimenzionális valóság egy tengerben mozgó gyűrű

Ha megvizsgáljuk a valóságunk viszonyát az őskáoszhoz, akkor még inkább érthető lesz, miért egy kígyó tekeredik a világ köré. Amit az ontológiai értekezésben írtam, most kiegészítem.

A valóságunk az örök lehetőségek alkotta formátlan őskáoszt, mint rokka a gyapjút, szövi szálakká.

A folyamatosan beáramló lehetőség-részecskék szálakká válnak, amely szálakból a valóság szövete szövőduk. Ez az anyagi univerzumban anyag és antianyag állandó beáramlásaként realizálódik: a Lét törvénye (nevezik Daó/Taónak, Dharmának, Törvénynek) által válik valóssá a lehetőség, és kerül vissza az őskáoszba mindaz, ami nem valósult meg.

Ennek őskaotikus komponense antianyagként, rendbéli összetevője anyagként képződik le a jelenlegi ismereteink szerint – ám ahogy a fizika és mérnöki tudományok fejlődnek, úgy lesznek képesek mind többet érzékelni a lehetőségszálak dinamikájából.

Messzebbről szemlélve a multidimenzionális valóság, a maga egzakt kiterjedtségével gyűrűnek tűnik, amely keresztülhalad az őskáosz fekete-kék-arany végtelenségén.

Mindeközben a Forrás táplálja erővel, amely Forrás a valóság gömb-gyűrű közepében fakad és Faként, oszlopként adja gerincét a valóságnak.

Ezen Forrás-Világfa gyökere ugyanúgy az őtengerben nyugoszik, ahogy legmagasabb ága is oda nyúlik bele.

A Fát körbeölelő Oruborosz kígyó együttesen a téridő-kontinuum szimbóluma, ha csak az anyagi valóságot veszzük. Tágabb értelemben a Törvény, az Erő, a Logosz és a Változás négyese.

Forma, Energia, Információ és Idő négyszeres egysége, amelynek magva az Akarat.

A Forrás-Világfa, mint az IstenNői Szerelem, az Agapé forrása, és a Lét-Kígyó, mint a Törvény, a Daó maga ugyanannak a megnyilvánulásai, amiként az Akarat, az IstenNői Logosz megmutatkozása is elválaszthatatlanul szerves részük.

Ezért a kinyilatkoztatás:

Szerelem a Törvény, Szerelem az Akarat alatt.

S hogy mi az egész? A teljesség maga. Aki megérti ezt a misztériumot, megérti a világot, és képessé válik arra, hogy továbbhaladva maga is megtapasztalja a valóságot, emberi elgondolásoktól és elavult Keleti és Nyugati tanok koloncaitól mentesen. Szabadon.

Az IstenNő áldjon mindannyiunkat!